Vissza
Több mint hatvan éve, április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. E jeles alkalomból fogadják szeretettel az évtizedeken át Pomázon élt költő, Szőke István Atilla „Pomáz, a Pilis kapuja” című versét:
Mikor udvaromban állok, s várom a napfelkeltét,
olyan, mintha érezném az egész város lelkét.
Olyan, mintha repülnék a sok kis utca felett,
s képzelet-vitorlámba fognám a bűvös szelet.
S érzem, hogy megsimogat egy szent, furcsa ámulat,
s tudom, hogy már ezerszer megtettem ezt az utat.
Már szállok, és felülről figyelem lakhelyemet,
hunyorgató háztetők szelídítik szememet.
Csend és mozdulatlanság a három templom tornyán,
a kocsmák is túl vannak az éjjeli tivornyán.
Valaki a tölgy alatt pityókásan énekel,
rekedt hangú álmára rongált élete felel.
Szürkén-öreges szilfa nyújtóztatja vén ágát,
néhány kutya vonyítva keresi a gazdáját.
A szél lebbenti, gyűri Pomáz hímzett zászlaját,
egyedül csak ő érti szépen szálló óhaját.
„Atillát látott” földek kúsznak a Kő-hegy elé,
a Klissza-domb tetején madár néz a Nap felé.
A zöld-kupolás kripta körül moh’ lepte falak,
Sándor bácsi sírjánál kőből faragott alak.
A lecsapolt nádasnak se híre, se hamva nincs,
a szép, kis domb is eltűnt, s véle minden-minden kincs.
A pályára meszelt csík rég magába száradott,
pedig százszor, ezerszer gólokról álmodozott.
Lejjebb, a mozit fedi fény-nélküli mély homály,
a Hősök tere gyászol, nevek sora, ami fáj.
Bús-nyikorgó kapukban a ’felejtett idő áll,
száz kakas harsány szóval dicső reggelt trombitál.
A Dera patak locsog, útja gyönge fáradás:
„Mederbe tereltek, haj, nincsen több áradás!”
Az istállókban kancák horkantanak és kesék,
vén házak vakolatán hullámoznak ősmesék.
Gólyánk vajh’ hol kelepel?
Fészkén pók szőtte lepel.
A zenész épp komponál,
lebeg a hangjegy-fonál.
A festő víg színt kever,
képén virág és lágy eper.
Költőnk verset fabrikál,
múzsa csókja reászáll.
Szunnyadnak anyák, apák, kisdedek,
az Idő meg csak pereg-pereg-pereg.
S a Pilis felől múltunk emléke dalol
érzem erejét szívemben, lelkemben valahol…
…és ahogy hallom ezt az új, de mégis ősi fohászt,
aranytálcán, fénylő szalaggal átkötve,
átnyújtja a hajnal az Életnek,
Pomázt.
